Post by Mace Windu on Mar 18, 2006 12:30:30 GMT 1
Emberöltõk óta ez a galaxis kormányzati központja, lakosságának jelentõs része a bürokratikus rendszer alkalmazottja. A császárváros tornyai magasan az égre, magasan a Coruscant árnyékba borított felszíne fölé tornyosultak. A tornyok alapkövei már több ezer emberölõ óta a helyükön voltak - még a Régi Köztársaság megalakulásának idején helyezték el õket. Az évezredek alatt egyre magasabb és magasabb építmények épültek a régi, romba dõlt alapokra. Mikor Palpatine Coruscantot átkeresztelte birodalmi központnak hatalmas építõdroidokat terveztetett melyek napok alatt képesek voltak városrészeket lerombolni, és újakat húzni a helyükre.
A Főbolygó, Corusant
A bolygóméretû városban tenyérnyi hely nem maradt, ahol érintetlen maradt volna a természet. Kivéve az emlékmû teret, ahol a polgárok és utazók még megérinthetik az egyetlen fedetlenül hagyott hegycsúcsot. Mintegy húszméternyire nyúlik ki a betonból, a többit maga alá temette a város. A legfelsõ tetõk több mint egy kilométerrel tornyosulnak a legalsó szint járdái alá. Az alsóbb szinteket soha nem éri a napfény. Azok az utcák olyan messze vannak a szélmozgástól, hogy a levegõ megrekedt bennük és saját idõjárási rendszerük alakult ki. Az épületek nyirkosak, bûzlõ esõ mossa oldalaikat, és az épületeket ellepik a gránitcsigák, dúrbetonférgek, árnyékkagylók, és ami a legrosszabb az egykori lakók degenerált leszármazottai. Az itt élõ solyómdenevérek jól megülik a meleg légáramlatokat, amíg egy szellõzõventillátor be nem szívja õket, gránitcsigát esznek néha borrat-ot mely két méteresre is, megnõ. A déli alvilág sötét, kanyargós sikátoraihoz viszonyítva még Mos Eisley is édenkertnek tûnt. Rosszul megvilágított folyosók, mindent átható bûz, összefirkált, mocskos falak, melyeken moha és mindenféle gomba tenyészik, ismeretlen mutáns élõlények hada.
A Szenátus épülete
A Főbolygó, Corusant
A bolygóméretû városban tenyérnyi hely nem maradt, ahol érintetlen maradt volna a természet. Kivéve az emlékmû teret, ahol a polgárok és utazók még megérinthetik az egyetlen fedetlenül hagyott hegycsúcsot. Mintegy húszméternyire nyúlik ki a betonból, a többit maga alá temette a város. A legfelsõ tetõk több mint egy kilométerrel tornyosulnak a legalsó szint járdái alá. Az alsóbb szinteket soha nem éri a napfény. Azok az utcák olyan messze vannak a szélmozgástól, hogy a levegõ megrekedt bennük és saját idõjárási rendszerük alakult ki. Az épületek nyirkosak, bûzlõ esõ mossa oldalaikat, és az épületeket ellepik a gránitcsigák, dúrbetonférgek, árnyékkagylók, és ami a legrosszabb az egykori lakók degenerált leszármazottai. Az itt élõ solyómdenevérek jól megülik a meleg légáramlatokat, amíg egy szellõzõventillátor be nem szívja õket, gránitcsigát esznek néha borrat-ot mely két méteresre is, megnõ. A déli alvilág sötét, kanyargós sikátoraihoz viszonyítva még Mos Eisley is édenkertnek tûnt. Rosszul megvilágított folyosók, mindent átható bûz, összefirkált, mocskos falak, melyeken moha és mindenféle gomba tenyészik, ismeretlen mutáns élõlények hada.
A Szenátus épülete
