Pillanatok
Minden egyes pillanatban érzem,
Átjárja a testem, lelkem, lényem,
Fagyos, jeges hidegség,
Átitató sötétség…
Csontos, rohadt kezek nyúlnak felém,
S hegyes acélkarmaikat vájják belém.
Fekszem saját mocskos véremben,
Szenvedve várom kívánt végemet.
Ha kinyitom forrón égõ szemeim,
Nem látok mást, mint hullákat és kínt.
Minden este meghalok,
Nem tudom, így hova jutok…
Minden rohadt pillanatban érzem,
Lemarja a csontom, húsom, vérem,
Maró, kínzó fájdalom,
Nincs számomra oltalom…
Széttépnek, és összevarrnak,
Sötét árnyak elpusztítnak.
Nem küzdök, csak némán hagyom,
Nem tehetek semmit, így akarja a sors.
Nincs számomra semmi remény,
Az életem nem leányregény.
Elvesztem a ködös homályban,,
Talán nyugalmam lelném a halálban…
Minden szörnyû pillanatban vérzem,
Lassan elsorvadok, és meg fog szûnni énem.
Kiáltok, s ordítok a kongó sötétbe,
De soha nem jut hangom az égiek füléhez.
Könyörgõ fohászom süket fülekre talál,
Zárt ajtókat döngetek, míg értem nem jön a Halál.
A Halál, az a gyönyörû szép dolog,
Soha nem láthattam, de itt van, érzem, tudom.
Az Elmúlás, mely felszabadíthatja a Kárhozat rabjait,
Elszakíthatja azoknak zörgõ, rozsdás láncait.
De a Vég nem jön, még akkor se ha kérem,
Reszketve kell várnom, talán soha nem jön értem…
Minden pillanatban, órában, és évben
Kínoznak, Én keresztre feszítve élek.
Nem hiszek már semmiben, csak a reményben,
De mindez hiú ábránd, engem erre ítéltek.
Az egyetlen kapu, min elmehetnék,
A Végzet sötét torka, a feledés, a Vég…
De az ajtó zárt, kulcsa egyedül a vér.
Nem tehetnék mást, itt csak az Enyészet vár,
Talán e áldozat hozza el a megnyugvást…
Koszos, rozsdás tõrt szorongatok kezemben,
Magam felé tartom, baljósan közeleg…